A zenészeket nem sokra becsülték a 18-19. század fordulóján, de a kiemelkedő teljesítményeknek mindig akadtak rajongói. Az olasz énekeseket, a virtuóz hangszerszólistákat és a zeneszerzőzseniket előbb-utóbb anyagilag is elismerték. Haydn jórészt még bérből és fizetésből élt, Mozart és Beethoven viszont már független művész volt.

Haydn majdnem hatvanéves koráig mindennapos robottal kereste kenyerét, kezdetben zenetanárként, majd udvari karnagyként, néha orgonistaként, és csak 1790-es angliai útja hozta meg számára az anyagi elismerést. Élete utolsó tizenkilenc évében sikerült kisebb vagyont felhalmoznia: 35 ezer guldent hagyott örököseire, két testvérére, házvezetőnőjére és számos hölgyismerősére, akikről az utókor nem minden esetben tudta kideríteni, milyen viszonyban álltak a zeneszerzővel.

A Haydnnál 24 évvel fiatalabb Mozart valamennyi kortársánál magasabb honoráriumokra tett szert, és ha nem hal meg olyan sajnálatosan fiatalon, anyagi helyzete csak erősödött volna: egyre több megrendelést kapott külföldről, ráadásul komoly mecenatúra kezdett kialakulni körülötte: magyar mágnások, illetve holland kereskedők is tervbe vették, hogy rendszeres kegydíjban részesítik a zsenit.

Joseph Haydn (1732-1809)

Mozart jólétben halt meg

A Mozart körül régebben kialakult legendát, miszerint mély szegénységben és elhagyatottságban halt meg, és végül tömegsírba került, mert özvegyének, Konstanzénak még tisztességes temetésre sem tellett – szóval ezt a romantikus mítoszt már rég lerombolták a zenetörténészek, többek között az a Volkmar Braunbehrens, akinek remek könyve magyarul is elérhető (Mozart és a bécsi évek, Osiris, 2006).

Való igaz, hogy Haydnnal ellentétben Mozart egy fityinget sem hagyott a feleségére, de nem azért, mert nem keresett sokat, vagy mert nem volt része kellő megbecsülésben, hanem mert a 19. századot előlegező bohém életet élt, már ami az anyagiakat illeti. Amit megkeresett, azt nyomban el is verte, hogy pontosan mire, az nem igazán nyomon követhető.

A korabeli viszonyokhoz képest tekintélyes és jó minőségű ruhatárral rendelkezett, halála előtt egy körülbelül 140 négyzetméteres, elegánsan berendezett lakásban élt, ahol saját fortepianója és spinétje, valamint biliárdasztal volt (ez utóbbi egy vagyonba került és egy egész szobát elfoglalt).

Egy időben saját lova volt (imádott lovagolni), ami egy nagyvárosban szintén nem tartozott az alapvető létszükségletek közé. Bécsben akkoriban bizonyos lakásokhoz istálló is tartozott, valahogy úgy, ahogy mostanság kiváltságnak számít garázst birtokolni.

Kedvelte a puncsot, a jó minőségű pipadohányt, a kávét, a biliárdot, a kártyát – valószínűleg pénzben is játszott –, rengeteget dolgozott, de a munka szüneteiben szívesen kényeztette magát. Erre pedig élete nagy részében módja is volt.

W. A. Mozart (1756-1791)

Évi hány száz fixszel vicceltek a 18. század végén?

Összehasonlításképpen: egy szobalány évi 20-30, egy házi szolga 60 guldent keresett, egy inas 120-140 guldent is kaphatott, plusz évente egy rend szolgálati ruhát. A kishivatalnokok keresete 300-900 gulden között mozgott, ugyanennyit kaptak a papok és a segédorvosok. Egy néptanító 120-250 guldenért dolgozott. Friedrich Schiller egyetemi tanárként előbb csupán részesedést kapott a diákok tandíjából, majd évi 400 fixszel kezdte 1790-ben, ami aztán tizenöt év alatt 1800-ra kúszott fel. (Goethe ugyanekkor 6000 guldenért miniszterkedett Jénában.)

Mozart sógora, aki 1780-ban a Stephanskirche zenekarának sokadik hegedűse volt, kereken 20 guldent keresett, vagyis éppen annyit, mint egy szobalány. Csak akkor lett valamivel jobb a helyzete, amikor bekerült a császári udvari zenekarba, ahol kezdetben 170 guldent, majd tíz év szolgálat után 450 guldent kapott kézhez.

A sztárok helyzete persze más volt. Különösen az énekesek, főként az olaszok számíthattak magas gázsikra. Akadt olyan kasztrált, akinek egyetlen fellépésért több ezer guldent kínáltak. Mozart Bécs legjobban fizetett hangszeres szólistájának számított, egy-egy hangverseny óvatos becslések szerint alkalmanként száz-háromszáz gulden hasznot hozott neki. Egy operáért 450 dukátot fizetett neki a Nemzeti Opera, de a Cosi fan tuttéért például dupla gázsit kapott.

Nagyon sokan tettek rá kísérletet, hogy kikalkulálják, mennyit kereshetett Mozart. A legjózanabbnak tűnő számítások szerint is az utolsó tíz év mérlege meglehetősen kedvező: a zeneszerző átlagosan évi 3-4 ezer gulden jövedelemre tett szert (mások szerint ez akár 10 ezerre is rúghatott), ami fényévnyi távolságra van attól, amit akkoriban szegénységnek lehetett nevezni.

Ludwig van Beethoven (1770-1827)

Ludwig van Beethoven: folytonos pénzszűkében?

Beethoven 22 éves korától, 1792-től fogva koncertekből, tanításból és megbízásra írott művekből tartotta fenn magát, mindez azonban csak szerény megélhetést biztosított számára. Később mecénások is támogatták, a Lobkowitz-család és Lichnowsky herceg, aki 1800-tól kezdve évi 600 gulden jövedelmet biztosított számára. Ennek ellenére Beethoven éppen csak hogy a víz fölött tudta tartani magát.

Ezért döntött úgy 1809-ben, hogy a kasseli udvar szolgálatába áll. A hírre bécsi rajongói úgy reagáltak, hogy összedobtak 4 ezer gulden évi apanázst, csak hogy maradásra bírják. Az adakozók: Rudolf főherceg, Franz Joseph Maximilian Lobkowitz és Ferdinand Kinsky. 1811-ben azonban az évszázad legnagyobb inflációja következett, és bár a zeneszerző támogatói megemelték Beethoven járadékát, az mégsem bizonyult elegendőnek.

Csak 1815-től stabilizálódott a helyzete, ettől kezdve, ha szerényen is, de meg tudott élni az életjáradékból és művei kiadásából. Beethoven végül is Mozarthoz hasonlóan kiemelkedően magas honoráriumokat tudott kialkudni a kiadóktól. 1824-ben a Missa Solemnis kiadási jogát 1000 guldenért, a 9. szimfóniáét pedig 600-ért adta el a Schott Verlagnak.

1819-ben Osztrák Nemzeti Bank részvényeket vásárolt, a hasznot tovább forgatta, amikor pedig élete utolsó éveiben ismét pénzszűkébe került (sok pénzt emésztett fel a betegsége, ezenkívül ő finanszírozta egyik unokaöccse tanulmányait), eladta egyik részvényét. Ennek ellenére egész szép summát hagyott hátra a halála után.