Báj, gyermeki elfogulatlanság, művészi temperamentum, erőteljes muzikalitás és technikai bravúr. Mindez együtt Geyer Stefi (1888-1956), a csodagyerek hegedűs. Játékával már tizenévesen elbűvölte Európát, Amerikát, na és Bartók Bélát, aki megfestette zenei portréját. Egy nő arcképe: D-Fisz-A-Cisz.

A Neue Musik Zeitung 1901-ben így írt a csodagyerekről: „Budapest zeneszerető közönségének kimondott kedvence ő, és ha nem hegedül, akkor egy hercig, kedves, derék „leányka”. Viszont, ahogy felemeli hegedűjét, azonnal komollyá és hallgataggá válik. Érzi, micsoda nagy dolog a művészet, mely többet jelent neki minden tréfánál.”

A 26 éves Bartók 1906-ban látta először az ekkor már 18 éves hercig leánykát egy koncerten, majd a következő év elején, amikor a zeneszerző tanítani kezdett a Zeneakadémián, találkozásaik rendszeressé váltak. 1907 júniusának utolsó napjaiban Bartók – zenegyűjtés ürügyén – elkísérte Stefit és bátyját jászberényi nagynénjükhöz. Hogy a lány karakterét egy neki szánt hegedűversenyben fogalmazza meg, már ismeretségük kezdetén felmerült Bartókban. Mindenesetre a partitúrán az áll, hogy 1907. július1-én, vagyis a jászberényi kirándulás idején kezdett bele a zongoraverseny komponálásába.

A közös nyaralást követően kapcsolatuk többnyire levelezésre korlátozódott. Bartók Erdélybe ment, hogy felfedezze az ősi pentaton hangzást, a hegedűművésznő pedig európai turnéra indult. Bartók a levelekben szabadszellemű vallási, világnézeti elképzeléseinek kifejtésével udvarolt a konzervatív neveltetésű, hívő katolikus Stefinek. A módszer nem vált be, a lányt inkább megrémisztettek a szokatlan gondolatok, mintsem hogy felébresztették volna kíváncsiságát.

Geyer Stefi, a csodagyerek (Mártonfy Gy. fotója)

"Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyedt… Nem volna valami kellemes munkánkat ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező Mindenség iránt… Ha keresztet vetnék, azt mondanám 'A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében'.” – írta Bartók Geyer Stefinek 1907. szeptember 6-án) [Bartók Breviárium Zeneműkiadó 1974.]

A lány reakciója kétségbe ejtette Bartókot. „Levele elolvasása után zongorához ültem – az a szomorú sejtelmem van, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm, csak a zene. Pedig...” A „pedig” után kilenc ütemnyi kotta következik, az Elle est morte című, tizenharmadik bagatell előképe. A dé-fisz-á-cisz négyeshangzat fölé Bartók ezt írta: 'Ez a maga Leitmotivja'”.

„Megvan már az idealizált Geyer Stefi zenei képe, – ez mennyországi, bensőséges, megvan a szilaj G. St.-é is – ez humoros, elmés, mulattató. Most meg kellene szerkeszteni a közömbös, hűvös, néma G. St. képét. De ez csúnya muzsika lenne.” (Bartók 1907. november 29-én kelt levele) Bartók sokáig valóban három tételesnek szánta a művet, végül képtelen volt megírni a csúnya zenét, amelyben szabad folyást engedhetett volna haragjának és elkeseredésének, amiért szerelme nem lelt viszonzásra.

Az első hegedűversenynek nevezett darab, amelyet azonban pontosabb korai vagy posztumusz hegedűversenynek mondani, végül kéttételes maradt, és mint ilyen landolt Geyer Stefi íróasztalfiókjában. A darabot Bartók állítólag épp aznap fejezte be, amikor a lány megfogalmazta a neki szóló szakítólevelet. A művet Stefi – nyilvánosság előtt legalábbis – soha nem mutatta be. Ősbemutatójára ötven évvel keletkezése után, 1958. május 30-án került sor Baselban, amikor már sem a zeneszerző, sem a hegedűs múzsa nem élt. Hans-Heinz Schneeberger szólaltatta meg Paul Sacher vezényletével.

Bartók azonban végül mégiscsak megírta a „csúnya muzsikát”. Az 1908. májusában elkészült 14 Bagatell című zongoraciklus 13. darabja, A szeretőm táncol szintén a Geyer Stefi-akkordra épül, és állítólag maga a művésznő is úgy nyilatkozott róla, hogy „a szakításuk utáni reakciót jelzi”.

1914-ben Bartók ezt a zongoradarabot átírta zenekarra, és a Stefinek dedikált hegedűverseny első tételéhez illesztette, így alkotván meg a Két arckép zenekarra című művet. A bohókás, életvidám lány alakját végképp száműzte, csak az ideális és a torz kép maradt, a beteljesületlen álom és annak kigúnyolása. De a Geyer Stefi-motívum újra meg újra felbukkant Bartók műveiben, egészen az 1939-es Divertimentóig.

Az I. posztumusz hegedűversenyt idézzük.