Tegnap mutatták be a Magyar Állami Operaház első reklámfilmjét, amely akár az utolsó is lehetne. Itt kellene megállni. Kit akar megszólítani és mi az üzenete?

„Az opera mese, zene és tánc, ármány és szerelem, nekünk ezt kell elmondanunk most harminc másodpercben" – nyilatkozta a minap Gács Tamás, a reklámfilm rendezője, aki eddigi pályafutása során készített ennél maradandóbb művet is.

Az amúgy vérszegény definíció képi megfogalmazása ahhoz is kevés, hogy a klipet benevezzék a „hogyan zsúfoljuk az operával kapcsolatos összes létező közhelyet fél percbe” elnevezésű versenyre.

Amit itt az operáról el akarnak nekünk mondani, az szánalmasan kevés. Se mese, se ármány, se szerelem. Csak a mesének, ármánynak, szerelemnek csontig rágott kliséi.

Az ’50-es évek olasz Isetta törpeautója legalább azt sugallja, merjünk kicsik lenni. De amit kávéházi feelingben, az emberi érzelmek imitálása terén a klip nyújt, ahhoz képest Seres Rezső Szomorú vasárnapja vagy Lovasi András Kicsit szomorkása mélylélektani tanulmány.

Fiatal operaénekesek égetik magukat, jóléti vigyorral a képükön, vörösboros pohárral a kezükben azt próbálják velünk elhitetni, hogy az opera a hamis illúziók délibábja.

Miközben a hegedűk nyafogósra veszik Bizet dallamát, a háttérben a piros lufi közhelye szégyenpírt csal az arcomra. Egy pasi meg akarja gyűrűzni a nőt, de az kikosarazza, és az ékszert elhajítja. Repül a nehéz kör, ki tudja, hol áll meg. Hát persze, hogy a pulton. Ennyire futotta. De van ám slusszpoén.

A pincér megtalálja, és zsebre vágja a gyűrűt. Az üzenet világos. Virágzó szakma a vendéglátás, ahol a jatt mellett olykor leesik egy-egy kóbor ékszer.