Carl Philipp Emanuel Bach

Október második hétvégéje a háromszáz éve született Carl Philipp Emanuel Bachról fog szólni a Zeneakadémián. Spányi Miklós és a Concerto Armonico Budapest művészei három koncertet szentelnek Johann Sebastian legnagyobb karriert befutott fiának, aki ez alkalomból adott exkluzív interjút.

Milyen volt Johann Sebastian Bach fiaként felnőni?

Sejtettem, hogy ez lesz az első kérdése. Nem lehetne, hogy saját jogon váljak interjúalannyá, és ne azért, mert a „nagy Johann Sebastian” fia vagyok (illetve voltam)? Nos, nyilván nem volt könnyű. Apám erős egyénisége mindenre kihatott: akár a munkájáról, akár rólunk volt szó, mindig világosan tudta, mit akar. Előfordultak közöttünk konfliktusok (kinek nincsenek az apjával), de a testvéreim közül alighanem én láttam a legvilágosabban, hogy milyen sokat tett értünk.

Ha kellett, helyettünk írt bemutatkozó darabot egy-egy állásinterjúra, és mindig nagyon figyelt a szakmai előmenetelünkre. Részben miattunk költözött például Lipcsébe, hogy egyetemen tanulhassunk, ami neki nem adatott meg. Pedig utálta a várost. Az utolsó évekre rémesen elmérgesedett a viszonya a városi tanáccsal meg a Tamás-iskola vezetésével. Én akkor már nem Lipcsében laktam, de tudom, hogy a halála előtti években apám a szerződésében rögzített teendőit sem látta el: egykori diákjai vezényelték a heti kantátákat, és ők tanítottak helyette.

Ennek a feszültségnek a számlájára írom, hogy 1750-ben, és 1755-ben is elutasították a pályázatomat a Tamás-templom karnagyi állására, pedig még a keresztapám, Telemann is írt ajánlólevelet számomra. Szerintem a lipcseiek rosszul voltak annak gondolatától, hogy egy újabb Bachot kapnak a nyakukba.

A Bach-fiúk között milyen volt a viszony?

Érzékeny téma, nem szívesen beszélek róla. Mindig is úgy éreztem, hogy az elsőszülött Wilhelm Friedemann volt apám kedvence. Lehet egyébként, hogy ez az én szerencsém, mert végül én lettem a sikeresebb, a bátyám pedig elkallódott. Pedig ami a tehetségét illeti, Friedemann talán nálam is nagyobb ívű pályát futhatott volna be. Az ő működését talán jobban beárnyékolta apánk hatalmas alakja, éppen azért, mert ő volt a „Liebling”. Felnőtt korunkra egyébként eléggé eltávolodtunk egymástól.

És a két öccse, akikből zeneszerző lett?

Ők jóval fiatalabbak voltak nálam: már egyetemre jártam, amikor Christoph Friedrich és Johann Christian megszületett (1732-ben, illetve 1735-ben – a szerk.). Inkább nagybácsinak számítottam az esetükben, mint bátynak. Johann Christian apánk halála után öt évig nálam lakott Berlinben, s ott írta az első kompozícióit is. Lenyűgöző tehetség volt, egy pillanat alatt a magáévá tette a berlini stílust, amit tanítottam neki, és remek darabokat írt fiatal korában.

Aztán Itáliába utazott, ahol katolizált, ami még hagyján, de a zenei stílusa is megváltozott. Csak annak örülök, hogy apánk nem érte meg, hogy hallja ezeket a felszínes, higított, talján ízlésű darabokat. Mondjuk, engem sem villanyozott fel öcsém későbbi működése, függetlenül attól, hogy milyen sikereket aratott aztán Londonban.

Mesélne a Nagy Frigyes udvarában töltött berlini időszakról?

Huszonnégy éves voltam, amikor odakerültem, ötvennégy, amikor továbbálltam Hamburgba. Berlinben ismertem meg a feleségem, ott születtek a gyerekeim – meghatározó időszak volt. Persze nem felhőtlen. Azt el kell ismernem, hogy nagyszerű muzsikusok működtek Frigyes udvarában, a Graun- és a Benda-fivérek, meg a fuvolista király kedvence, Johann Joachim Quantz. Kezdetben nagyon örültem a biztos állásnak, büszke voltam, hogy 1740. május 31-én a frissen beiktatott Frigyes az első királyi koncertjén az én csembalókíséretemmel játszott.

De aztán kezdett zavarni, hogy a többi muzsikushoz hasonlóan 300 tallér az évi fizetésem, miközben a nagy kedvenc Quantz 2 000 tallért kapott. Más is idegesített: egy idő után unalmassá vált a király egysíkú zenei ízlése, és mit tagadjam, nem számított egyszerű személyiségnek. Különc figura volt, okos, érzékeny, tehetséges és ellentmondásos. Akkoriban erről nem lehetett beszélni, de azóta már eltelt több mint 200 év, úgyhogy elmondhatom: a férfiakhoz vonzódott, ami fiatal korában komoly nehézségeket okozott számára.

Amikor művészetgyűlölő, katonaságmániás apja, Frigyes Vilmos elől elszökött a szerelmével, egy Katte nevű katonatiszttel, mindkettejüket letartóztatták, apja parancsára Kattét halálra ítélték, és a szeme láttára végezték ki. Ettől kezdve a fuvola volt a leghűségesebb társa, „Principessának” (hercegnő – a szerk.) nevezte, és minden nap játszott rajta. Az én zenémet nem tartotta nagyra. Ma már bánom egy kicsit, hogy az első nyomtatásban megjelentetett művemet, egy billentyűs szonátasorozatot neki ajánlottam (az 1742-ben megjelent, úgynevezett „Porosz-szonátákat” a szerk.).

Ha ennyire rosszul érezte magát Berlinben, miért maradt harminc évig?

Egyrészt, mert nem találtam máshol állást, másrészt többször is betegséggel küzdöttem, harmadrészt meg annyira azért nem volt rossz. Persze egy idő után unalmas, hogy a napi Quantz-szonátát az ember lekísérje, de az 1750-es évektől kezdve Frigyes egyre kevesebbet törődött az udvar zenei életével, s egyre inkább lefoglalta a politika, különösen a hétéves háború kitörését követően (a háború 1756-tól 1763-ig tartott – a szerk.).

Ez azt jelentette, hogy azt csinálhattam, amit akartam, vagyis elég sok hangszeres zenét, jónéhány dalt írtam. Berlinben rengeteg arisztokrata otthonban zajlott aktív muzsikálás, úgyhogy komoly piaca volt az új zenének. Ami oratorikus műfajokat illeti, ezek nem az én felségterületemnek számítottak, de azért ezen a téren is létrehoztam néhány maradandó művet. Ismeri a Maginficatomat?

Szégyellem, de nem.

Ejnye. A legjobb darabjaim egyike. Még szegény, megboldogult apám is hallhatta a halála előtt néhány hónappal, amikor Lipcsében bemutattuk. Azt gondolta, hogy ezzel talán sikerül meggyőzni a városi tanácsot, hogy engem nevezzenek ki a helyére, de addigra már le volt játszva apám utódlása.

És ne felejtsük el, hogy Berlinben írtam a korszak legfontosabb billentyűs iskoláját, amivel elég sok időm elment. Igazán lefordíthatná valaki magyarra, úgy tudom, Quantz fuvolaiskolája és Leopold Mozart hegedűiskolája már olvasható a maguk nyelvén. Igazán szégyenletes, hogy az én könyvem még mindig nem, pedig a megjelenése óta eltelt kétszázötven év. És fontosabb is, mint a másik kettő.

Hogyan került Hamburgba?

Az 1760-as évekre már elég ismert volt a nevem Európa-szerte a sok publikált darabomnak köszönhetően. Hadd jegyezzem meg, hogy ezek jó része billentyűs szonáta volt, de mintha a mai zongoraoktatásnak nem képeznék részét, nem tudom miért. Tudja, nem is az bánt, hogy nem játsszák a darabjaimat a zongoristák – a „billentyűs huszárok”, ahogy apám nevezte őket –, bár nem értem, hogy ha apám zenéje jó, ha Domenico Scarlatti jó, ha Mozart és Haydn jó, akkor én miért nem vagyok elég jó. De mondom, nem ez zavar. Az zavar, hogy még csak kísérletet sem tesznek rá, hogy megismerjenek. Nálunk a családban otthon az volt a szabály, hogy a gyerekek addig nem utasíthatnak vissza ételt, amíg meg nem kóstolták.

Visszatérve Hamburgra, miként került oda?

Amikor keresztapám, Telemann, a hamburgi zeneigazgató 1767-ben eltávozott az élők sorából, megpályáztam a posztját, és életem hátralévő részében a Hanza-város öt templomának zenei ellátásáért feleltem. Fantasztikus szellemi közegbe kerültem: megismerkedtem a filozófus Gotthold Ephraim Lessinggel, a költő Friedrich Gottlieb Klopstockkal, és számos jelentős gondolkodóval. Életem utolsó évtizedében én számítottam a legtekintélyesebb zeneszerzőnek Európában.

Mozart úgy fogalmazott egy levelében, hogy „Bach az apa, mi vagyunk a gyerekek”, s a Bach önre vonatkozott, nem az édesapjára.

Bár úgy tudom, hogy ez a levél nem hiteles, hanem a 19. század elején írta valaki, de Mozart akár mondhatta is volna, hogy az én köpönyegemből bújtak elő. Mindannyian. Ő is, meg Haydn is, de még Beethoven is. Az én billentyűs darabjaim, és főleg a billentyűs tankönyvem nélkül nem lennének azok, akik. És igen, a „Bach” mindenfajta jelző nélkül a 18. század utolsó évtizedeiben egyértelműen rám vonatkozott. Nem apámra és nem is a testvéreimre.

Egy angol rajongóm azt írta a neves zenetörténésznek, Charles Burney-nek 1774-ben, hogy sajátos betegségben, a „carlophilipemanuelbachomaniában” szenved. Furcsa dolog ez a történelem: a nagyközönség hosszú évtizedekre megfeledkezett apám zenéjéről a halála után, én meg ismertebb voltam Európában, mint ő bármikor az élete folyamán. Aztán 1800 után felfedezték apám zenéjét, engem meg elfeledtek. A 300. születésnapom alkalmával most talán sikerül a helyükre zökkenteni a dolgokat.

Nagy örömmel látom, hogy milyen sürgés-forgás van idén a darabjaim körül. Vannak persze muzsikusok, akik számára nem csak 2014 a Philipp Emanuel Bach-év, akik évtizedek óta tisztában vannak az értékeimmel. Spányi Miklós például, aki ott tanít a maguk Zeneakadémiáján. Na látja, őt igazán nagyra tartom. Kevés billentyűs játékost ismerek, aki ilyen mélyen értené a zenémet. És tudja mit szeretek még benne? Hogy valóban képes énekeltetni a billentyűs hangszereket, a csembalót éppúgy, mint a kedvencemet, a klavikordot.

A maguk zongoristái azt gondolják, hogy egy Steinway D-modell a csúcs, pedig ha egyszer leülnének egy aprócska klavikord mellé, rögtön megtanulnánk, hogy hol lakik az Úristen. Annál érzékenyebb és izgalmasabb hangszer nincs. Ha valaki klavikordon megtanul játszani, azt nem érhetik meglepetések sem a csembaló, sem a fortepiano, de még a maguk Steinway-zongorájuk mellett sem, de ez fordítva nem igaz. Maga zenetörténész?

Igen.

Akkor hadd mondjak még valamit. Adja át a kollégáinak. Rettenetesen idegesít, hogy sokan még ma is úgy beszélnek rólam, mintha valamiféle átmeneti korszak képviselője lettem volna. Mintha én volnék a kapocs apám és Mozarték között. Nos, ennél nagyobb badarságot el sem tudok képzelni. Átmeneti korszak? Mégis, mire gondolnak a kedves kollégái? Gondolkoztak már ezek az idő természetén? Hát melyik korszak nem átmeneti? Szerintük azért írtam a zenémet, hogy alapanyagot szolgáltassak az utánam következő nemzedék számára? Mi vagyok én? Beszállító?

Azt javaslom nekik, hogy ha a zenémet hallgatják, felejtsék el ezt az egészet, felejtsék el Haydnt, Mozartot, az apámat, és figyeljék csak a hangokat. Amit a könyvemben írtam, azt ma, a születésem után háromszáz évvel is érvényesnek tartom: a zenének az a célja, hogy megérintse a szívet. Hagyják abba az okoskodást, inkább játsszák és hallgassák a zenémet!

Fazekas Gergely

***

A Concerto Armonico barokk együttes, a korabeli billentyűs hangszereken játszó Spányi Miklós és Carl Philipp Emanuel Bach zenéje gyakorlatilag összekapcsolódik az egész világon. A Zeneakadémián néhány izgalmas koncertben lehet részünk a közeljövőben.