Fotó: Posztós János / MÜPA

Nehéz helyzetben voltam a Bach-maratonon, miután kiszédelegtem a Várjon, Baráti, Perényi koncertről. A zsigerekig ható előadás után egyetlen porcikám sem kívánt újabb zenét, szerettem volna elvonulni, és dédelgetni azt az élményt még sokáig. De rohanni kellett a d-moll kettősversenyre (BWV 1043) meg a Magnificatra (BWV 243). Azért azt se bántam meg.

Azt viszont igen, hogy a Pannon Filharmonikusokkal kihagytam a zongoraversenyeket (BWV 1056, 1060, 1064). Pontosabban csak félig, mert ott álltam a Müpában, a Bartók Rádió közvetítő standjánál, ahol hangszórókon egész jó minőségben lehetett hallgatni, mi történik a nagy teremben. A három zongorára írott C-dúr versenymű szólt akkor, Fejérvári Zoltán, Kemenes András, Palojtay János ültek a zongoránál, Vass András vezényletével. Csodás tempók, ragyogó hangzás, elmélyült játék, ujjongó befejezés.

Ezt az ujjongást viszont hiányoltam a Magnificat egészéből. Függetlenül a mű vallásos hátterétől, Mária így köszönti Erzsébetet, Magnificat anima mea Dominum (Dicsérje lelkem az Urat!), ami az életöröm egyik legszebb zenei megnyilvánulása. Fischer Iván és a BFZ nagy hangsúlyt fektetett a korhű előadásra, ugyanakkor mintha ezzel veszített volna a spontaneitásból. Fischer a „korhű hangszereken” túl is tett néhány historikus gesztust: a Magnificatot visszahelyezte eredeti liturgikus szövegkörnyezetébe, a mű ugyanis először egy karácsonyi istentiszteleten szólalt meg 1723-ban. Valószínűleg ezt a miliőt kívánta érzékeltetni a két a capella kórus, amivel a művet mintegy bekeretezte.

Persze lehet, hogy ezzel csupán a d-moll kettősversenytől szerette volna elválasztani. Fischer Ivántól és csapatától megszoktuk, hogy mindig a lehető legmélyebbre nyúl, kiérlelt előadásokkal lép csak pódiumra. Talán ez az első alkalom, hogy maradt bennem némi hiányérzet. A kettősversenyben pont a két szólista, Johannes Pramsohler és Marlene Ito megszólalásai nem voltak túl meggyőzőek. A largóból nekem nagyon hiányzott a sicilianós ringatózás merengő melankóliája, amelyről – a leggyengébb előadásokban is - Händel Ombra mai fu áriája jut eszembe, és sajnos a drámai csúcspontok is elsikkadtak. Az utolsó tétel viharos tempójából hiányzott a vihar, és a két szóló hegedű kissé szétcsúszott a nagy kergetőzésben.

Bár a Magnificatban tulajdonképpen minden a helyén volt, mégsem állt össze. Túlságosan vontatottra sikeredett a bevezető kórus tétel. A szólisták alapvetően jók voltak, bár Dominique Labelle egy kicsit talán súlyos szoprán az Et exultavit légies, kislányosan ujjongó örömódájához, viszont a Quia respexitben már volt némi alapja operai szenvedélyének. Az áriából szinte kitörő Omnes generationes is lassan és súlytalanul indult be, mint egy régóta nem használt motor. Pedig a Szent Efrém Kórus tényleg nagyon jó, most sem a hangminőséggel volt a baj, hanem inkább számszerűleg bizonyultak kevésnek. Nem volt a kórusnak tömege, súlya. Peter Harvey hiába énekelte olyan színtelenül, küzdve a mély hangokkal, hogy Quia fecit mihi magna (Mert naggyá tett engem, aki hatalmas). Nem, nem tette naggyá.

Viszont az Et misericordia alt-tenor duettjével a hórihorgas Kai Wessel (kontratenor) és Megyesi Zoltán egészen földöntúli magaslatokba emelték a közönséget. A szordinált vonósok és a két barokk fuvola sarki fényt varázsolt pár percre a terembe. Megyesinek csak a hangerejével volt gond, egy kicsit elveszett az erőteljes kontratenor mellett, ahogy a Deposuit potentesben a hegedűszólam is maga alá gyűrte. Kár volt érte, mert letisztult, szép hang.

Kai Wessel kontratenor nem csak extrém magasságával és lófarkával, hanem hangerejével és fényes hangjával is kitűnt a szólisták közül. Bár az Esurientes implevit áriában egyszer (vagy talán kétszer) megbicsaklott a hangja, de ez semmit nem vont le énektudásának magas színvonalából. A záró Gloria hömpölygéséből megint csak hiányzott a hömpöly, az emelkedettség, a lélek kitárulkozása.

Végül Fischer Iván a Bach-maraton méltó lezárásaképpen megénekeltette a közönséget. Mellettem egy hölgy narancssárga kardigánban olyan csodásan zengte a korál valamennyi szólamát, hogy leesett az állam. A színpadon lett volna a helye.