Fotó: Hajdú D. András [origo]

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar december 9. és 11. között, három egymást követő estén szólaltatja meg Bartók Béla Kékszakállúját a Művészetek Palotájában. A címszerepet Perencz Béla, Juditot a mannheimi Nemzeti Színház kivételesen szép hangú mezzoszopránja, Szántó Andrea énekli. A művésznővel egy budapesti szálloda halljában beszélgettünk.

Szántó Andrea nem a legkönnyebb interjúalany. Szűkszavú, egyszerre zárkózott és nyitott, de a szeme mindig mosolyog, és minél jobban feloldódik, annál többet nevet. Nincs benne semmi művésznős, végtelenül emberi és szerény, nem tulajdonít különösebb jelentőséget hangi adottságainak. Egyszerűen csak örül, hogy valamihez neki is van tehetsége.

Szeptemberben hallottam először, ugyanebben a szerepben. Akkor írtam róla egy lelkes kis jegyzetet. Most izgatottan várom a vasárnapot. Vajon milyen Juditot alakít egy másik partner oldalán, más zenekarral és karmesterrel?

Felidézzük a szeptemberi Kékszakállú-előadást. Meglepő módon övé az első kérdés. „Mit gondol, jó, ha a koncertszerű előadáson a kezemmel teszek néhány jelzésértékű gesztust?” - kérdezi. Nem győzöm bizonygatni, milyen óriási hatással volt rám az a néhány taglejtés, kézmozdulat a részéről. Felerősítette a mű zenedrámai vonásait. Az én első kérdésem is pont erre vonatkozik. Bartók operaként, a szöveg szerzője, Balázs Béla viszont misztériumjátékként aposztrofálja a Kékszakállút. Szerinte melyik?

Szántó Andrea szerint egyértelműen zenedrámáról, olyan kétszereplős operáról van szó, amely nem igényel színpadot. A realisztikus és stilizált elemek akkor kerülnek benne igazán egyensúlyba, ha koncertszerűen adják elő, ahol néhány, keleti színházra emlékeztető mozdulat képes a szimbólum erejével hatni. Bartók zenéje olyan erős, hogy a „rájátszás” akár ellenkező hatást válthat ki, bagatellizálhatja, sőt akár önmaga paródiájává is degradálhatja az előadást. Persze van kivétel, a mannheimi Nemzeti Színházban Philipp Himmelmann-nak sikerült színpadon, minimalista eszközökkel megrendeznie a darabot. Andrea számára maradandó élményt jelentett, már csak azért is, mert Fischer Ádám állt a karmesteri pulpituson. Kíváncsian várja, milyen lesz együtt dolgozni Fischer Ivánnal.

Andrea 2000-ben énekelte először Judit szerepét. Hat éve a szeptemberi előadás volt az első. Azóta ő is sokat változott, feleség és anya lett. Mobilján megmutatja három éves kislánya fotóját. A kis Emily bűbájos. Andrea láthatóan jól egyensúlyoz az anyaszerep és az operaénekesi karrier között. Jól érzi magát anyaként. Vackort és Pöttyös Pannit olvasni a gyereknek ugyanolyan óriási és egész életet kitöltő élmény, mint énekelni.

Mennyi van Szántó Andreából Juditban?

A szerepformálás nagy része belőlem fakad – mondja –, de összesűrűsödik benne minden emberi tapasztalatom. A körülöttem élő emberek, férfi-nő viszonyok mintái, például. Mert hát egymás megismerésének kudarcáról szól ez a darab, arról, hogy Judit nem tud bejutni a férfiszívbe, mert az elzárkózik a teljes odaadás elől.

Szántó Andrea története nem hasonlít Juditéhoz. Néhány évvel ezelőtt egy angol katonatiszt meglátta őt a színpadon, és attól kezdve nem tudta kiverni a fejéből. Levelet írt neki, találkát kért. És láss csodát, a dologból szerelem, házasság, és egy csodaszép kislány született.

„Hogy mi a legfontosabb egy kapcsolatban?” – kérdez vissza az énekesnő. „A humorérzék. A férjemnek rendkívüli humorérzéke van. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon nevetni magán, akkor sok fájdalmat megspórolhatunk egymásnak.”

„Sok múlik a partner beállítottságán a színpadon is. Ha szépen, kifejezően énekel, az nekem is élmény, feldob és magával ragad, akkor én is jól érzem magam a szerepben. Ha azonban a másik nem enged közel magához, akkor mindent magamból kell megteremtenem, olyankor sokkal nehezebb dolgom van. Persze, amíg lehet, provokálom a partnert, nem adom fel egykönnyen. Nincs annál borzalmasabb, ha a színpadon nem történik semmi.”

Ramón Vargashoz hasonlóan ő is megerősíti, hogy az opera ma a rendezők diktatúrájának korszakát éli, akik saját, sokszor kisszerű problémáikat próbálják az egyes műveken keresztül bemutatni, több-kevesebb sikerrel.

A karmesterek közül Andrea egy kezén meg tudná számolni, ki volt az, aki az előadás során egyáltalán számolt az énekessel, hagyott neki időt levegővételre, segítette, hogy normálisan be tudjon lépni, amikor kell.

A kevés kivétel közé tartozik például Kovács János (interjúnk vele erre olvasható), aki abban a bizonyos szeptemberi előadásban olyan dolgokat tudott kihozni belőle, amikről nem is gondolta, hogy egyáltalán benne vannak.

„Melegség, szeretet, tudás árad belőle. Sírva tudnék fakadni, ha eszembe jut, milyen jó, hogy létezik ilyen ember. Energiaörvényt kavar maga körül, magával ragad, támogat, figyel, és az énekes egyszer csak azon kapja magát, hogy szárnyal” – meséli lelkesen, és tényleg könnyek csillognak a szemében.

Ilyen felemelő élmény terelte az énekesi pálya felé. Első nyilvános fellépésére óvodás korában került sor, amikor az óvónénije esküvőjén a házasságkötő teremben a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt kellett előadnia.

Korán felfigyeltek a hangjára, és mindig jó kezekbe került, olyan tanáregyéniségekhez, akikre máig hálásan gondol. Amikor felfedezték, hogy operai hangja van, persze kétségbe esett, mert akkoriban a pop zene sokkal jobban érdekelte.

De aztán Szegeden Berdál Vali néninek köszönhetően rátalált a maga útjára. „Az ő személyisége meghatározó élmény volt számomra. Olyan meghitt légkört tudott teremteni, amilyet az ember csak a legjobb családban érez. Neki köszönhetem első operaélményemet. A Toscát láttam, és azonnal megértettem, hogy az opera fantasztikus műfaj, kulcs az érzelmi intelligencia elmélyítéséhez.”

A tanároknak máig óriási szerepük van az életében. Amíg Budapesten van, énekórára jár Kaposi Margit tanárnőhöz. Az interjú után is oda siet. „Hangi-testi-lelki felüdülés. Ő egészben nézi a tanítványt. Pontosan látja, hol van egy befeszült hang, és olyan gyakorlatot talál ki, amitől pillanatok alatt fellazul” - mondja az órákról.

Szántó Andrea nagy sikerrel énekelte a Carmen címszerepét, Maddalenát a Rigolettóban, Charlotte-ot a Wertherben, Santuzzát a Parasztbecsületben, és még sorolhatnám. A honlapján olvasható a teljes lista. További szerepek várnak rá. Egyre inkább Verdi és Wagner izgatja. Most éppen Eboli szerepét tanulja a Don Carlosból és Kundryét a Parsifalból. A hangja érik, mint egy jó bor, és még nem érte el a csúcsát.

Szántó Andrea Berettyóújfaluban született, Gyulán, az Erkel gimnáziumban kezdte a tanulmányait, majd Szegeden folytatta, s ott járt konzervatóriumba is. Énekművészi diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerezte.

Tanulmányainak befejezése után, 1997-ben az Operaház szerződtette. A következő évben a bielefeldi színház szólistája lett, 2000 óta pedig a mannheimi Nemzeti Színház tagja.

Fellépett a Magyar Állami Operaházban, a Skót, a Hannoveri, a Grazi, a Frankfurti, a Wiesbadeni Operában, Japánban, Zágrábban, a Bregenzi Ünnepi Játékokon, s a világ számos helyén.


Kövesd a Figarót a Facebookon is!