A kar / fotók: Művészetek Palotája

Mit láttunk? Egy ógörög színdarab rekonstrukcióját? Szó nincs róla, pedig eredeti nyelven énekelték Euripidész Bakkhánsnők című tragédiáját. Pontosítok, nem eredeti nyelven, hiszen nagyon keveset tudunk arról, hogy hangzott az ógörög. Egészen pontosan kortárs operát hallottunk, felkavaróan izgalmas zenét, amely másfél órán keresztül odaszögezett a székhez. Melis László a Müpa felkérésére írta a művet, amit pár napja óriási sikerrel mutattak be a Fesztivál Színházban. A darabot Jeles András állította színpadra.

Jeles nem is annyira rendezett, mint inkább provokált. Egyetlen képet komponált, egy mozdulatlan tablót, amit másfél órán keresztül bámultunk, és amibe mozgást csupán a színpadot a nézőtértől elválasztó tüllre vetített halak vittek. Csak kibújt belőle a filmrendező.  A darab szereplői moccanatlan, iszapba-hínárba bugyolált szobrok, mintha egy léket kapott ókori kereskedelmi hajó Rómába szánt rakománya heverne évezredek óta a tenger fenekén, és énekelne.

Az első tíz-húsz percben még vártam, hogy a darabot nem csak éneklik, játsszák is. De hamar leesett, itt a színészi játékra legfeljebb kínai vagy japán színházi értelemben lehet szó. Mondhatnám, hogy Jeles rendezése felesleges volt, hiszen ennyiből akár koncertszerű előadás is lehetett volna. Jeles állóképe azonban megküzdött saját létjogosultságáért. Arra kényszerített, hogy meditáljak.

Az előtérben a hírnök, Kéringer László

Ettől a kényszertől persze huszonöt per múlva ideges lettem, és kellett még vagy tíz perc, mire a harcot feladtam, és végleg megadtam magam a darab erejének. Akkor beláttam, soha operarendezés nem szolgálta még így a zenét. Tálcán nyújtotta a hallgatónak. Jeles tengerfenék-színháza kollektív tudatalattinkra apellált, a statikus képpel hipnotizálta, kitágította a tudatunkat. Csak így lehetett részünk a közös álmodásban. Ha nincs Jeles, csupán klakkban-frakkban az énekesek, valószínűleg elmarad a jungi megvilágosodás.

A szereplők Apple iPadről olvasták a szöveget és a zenét, a hírnök tolókocsiban ült, ráadásul az egész előadás egy kis performansszal kezdődött a Fesztivál Színház előterében, in medias res a nővé változtatott Pentheusz aranyszobra jött föl a lépcsőn anyja, Agaué fájdalmas deklamációja kíséretében.

Melis László, az egykori 180-as csoport alapító tagja nem először nyúl az ógörög zenéhez. 2010-ben a Fesztivál Zenekar felkérésére írta a tisztán instrumentális Dionysiát. Melist láthatóan izgatja az antik kultúra, nem csak keresi, meg is találja máig érvényes tartalmait, jelentéseit.

Pentheusz: Philipp György

Jelen esetben van egy uralkodónk, Pentheusz, aki nem hajlandó elfogadni Dionüszosz hatalmát. Csúnyán megfizet a hübriszért, a bakkhánsnők miszlikbe tépik, a saját őrjöngő anyja csavarja le a fejét. Melis zenéje mélyrre ránt, megszabadít a filológiai, racionális magyarázatok csábításától is. Szabadjára engedi bennünk Pentheusz és Dionüszosz dualizmusát.

Aki hagyta magára hatni a zenét, az félt, megijedt a saját lelkének mélyén rejtőző ismeretlentől. Melis zenéjének ereje abban rejlik, hogy katapultálja a hallgatót az esztétika komfortos foteljéből, és a művészi élmény passzív fogyasztóját aktív önismereti tréning főszereplőjévé tegye.

A szólistákat kísérő kamarazenekar Héja Domonkos vezetésével bravúrosan teremti meg az európai fül számára elfeledett hangzásból, hangfajokból újrateremtett zenét, olyan áthallásokkal, melyek megidézik a barokk opera kezdeti időszakát, Jacopo Peri és Claudio Monteverdi, illetve a firenzei camerata avantgarde szellemiségét. Mintha Melis magának a műfajnak a születését is belekomponálta volna operájába. Az ütősöket mindenképpen ki kell emelnem, Schlanger Tamás és Fábry Boglárka bámulatos koncentrációval hozta felszínre a zene archaikus ritmusokra épülő lüktetését.

A szólisták vokális teljesítménye lenyűgözött. Nem csak a testük, hanem a hangjuk állóképessége. Philipp György bariton Pentheuszának nem az volt a legnagyobb erénye, hogy amikor nővé változik, kontratenorként énekel, hanem hogy a zenei anyagban valóban szóhoz tudta juttatni a karakter kimozdíthatatlan gőgjét.

Mikecz Kornél bariton Dionüszosza lyd és fríg poézisával épp az ellenkezőjét, a mindent feloldó, mindent kimozdító hajlékonyságot szólaltatta meg. Laborfalvi Soós Béla basszbariton Kadmosza, Najbauer Lóránt basszus Teiresziásza vagy Szolnoki Apollónia mezzoszoprán Agauéja, a karral együtt a tökéletesség illúzióját keltette. Kéringer László éteri tenorja a hírnök szerepében nem csak saját megszólalásainak, hanem az egész darabnak ezoterikus fényt kölcsönzött.