A Felvilágosodás Korának Zenekara Sir Simon Rattle bábáskodása mellett a tökéletessel határos koncerttel ajándékozta meg a magyar közönséget hétfő este a Művészetek Palotájában. Mozart három utolsó, amúgy szinte agyonjátszott szimfóniáját a komponista kimeríthetetlen dallaminvenciójához méltó fantáziával és részletgazdagsággal keltette életre. Nem mellesleg leckét kaptunk demokráciából is.

A Felvilágosodás Korának Zenekara a legeredetibb klasszikus zenei formáció. Sikeres historikus bandák tagjaiból verbuválódott közel harminc éve, akik felszámolták a karmesteri diktatúrát és megteremtették a jól működő – zenekari – demokráciát. Közösen döntenek mindenben, pláne abban, kit hívnak meg vendégdirigensnek, így aztán nem fenyegeti őket az a veszély, hogy a rutin fölébe kerekedik a spontaneitásnak.

Sir Simon Rattle, a liverpooli fenegyerek, a komolyzene John Lennonja, kezdettől fogva favoritjuk, pedig ő még csak nem is Harnoncourt vagy Leonhardt köpenyegéből bújt ki. Korhű hangszerrel eladdig valószínűleg ő is csak múzeumban találkozott. De aztán hamar kétéltűvé vált, a „régi zene” ma éppúgy anyanyelve, mint Mahler vagy Bruckner muzsikája.

Amit hétfő este a Felvilágosultak Mozart utolsó három szimfóniájával műveltek, az valami olyasmi, amit vallásos emberek valószínűleg kegyelmi állapotnak neveznének. Amit pedig Sir Rattle a dirigensi dobogón pantomimban előadott, abból tényleg hiányzott minden kategorikus imperatívusz. Természetesen pálca nélkül vezényelt, jó, tudom, a vezényelni szó momentán teljességgel tájidegen.

Inkább irányított, kért, tanácsot adott, rámutatott a lényegre. Sőt rábökött. És hangsúlyozott. Összekötött és szétválasztott. Meglökte, elindította vagy éppen elcsente a hangot, és mint üveggolyót, zsebre vágta, hogy később hangként ismét elővarázsolja.

Olykor kérlelt, simogatott, aztán tajcsizott: „átölelte a tigrist és visszavitte a hegyekbe”. Máskor olyan volt, mint egy dúla bábáskodása a születéskor. A lényeg, hogy nem volt egyetlen mozdulata sem, aminek ne lett volna hallható következménye. Már korábban is szerettem ezt a bongyor hajú, bohém figurát, de most mélyen a szívembe zártam.

Azt hittem, az elmúlt húsz évben eleget hallgattam az Esz-dúr (K 543), a g-moll (K 550), és a C-dúr (K 551) Jupiter-szimfóniát. De ilyen élményben, hogy valaki karnyújtásnyira tőlem úgy építi föl, mintha most találná ki az egészet, hát ilyenben még volt nem részem. Analitikus interpretáció, ami nélkülöz minden szőrözést. Sir Rattle ízekre szedi Mozartot, de nem szikével és tudományosan, hanem puszta kézzel és művészien operál.

Először felszámolja a hierarchiát. A szólamok egyenjogúsága valószínűleg nagy szerepet játszik abban, hogy a mozarti kromatikát már-már kortárs zeneként halljuk.

A hangszerek nem versengnek, hanem diskurálnak, érvelnek, vitatkoznak, miközben mindig figyelnek a másikra. Nem a másik elnyomása árán akarnak érvényesülni. Hanem együtt. Ez a zenei demokrácia üzenete. De ez hagyján. A hangszerek ráadásul kibújnak a bőrükből, nem hegedűt, csellót, fuvolát, klarinétot, oboát, fagottot, rezet érzékelünk, hanem a hangok mozarti univerzumát. Illetve abban a pillanatban Mozart sem számít. Lenyűgöző, hogy alig maroknyi (negyven?) zenész hangerőben, dinamikában, ritmusban és kifejezőerőben ilyet produkáljon.

A három grandiózus szimfónia szerves egységet alkot, egyik következik a másikból, „kölcsönösen kiegészítik egymást”, ahogy Stanley Sadie is hangsúlyozza Mozart-monográfiájában. Az Esz-dúr lírai, a g-moll csupa tűz és indulat, a Jupiter a legbonyolultabb, kissé elvont, absztrakt összegzése az előző kettőnek. Ahogy az Esz-dúr szimfónia nyitótételének túlvilági adagiója átfordul allegróba, a hegedűk fémes sikoltása fenntartja a feszültséget, az üstdob ráerősít, majd az egész feloldódik az andante melankolikus lebegésében, hát az, kérem szépen, valódi levitáció, Sir Rattle a fülünk hallatára lebegteti a zenét, a zenészeket.

Nehéz bármit kiemelni, mert a produkció színvonala az első hangtól az utolsóig félelmetesen egyenletes. Persze, voltak aprócska hibák, de annyit se számítanak, mint amikor Jevgenyij Koroljov ötször melléüt a zongorán a Goldberg-variációk billegetése közben. Pedig ő is perfekcionista a javából.

Felejthetetlen marad az Esz-dúr második tétele, a g-moll negyedik tételében már-már Brahms magyar táncait idéző ritmika, a Jupiter fenségessége és finom humora. Örökre belém égett Lisa Beznosiuk fuvolajátéka vagy az, ahogy Sir Rattle felrobbantja a mozarti kedélyességet egy-egy mozartian drámai tuttival. Adrian Bending, az üstdobos srác, aki olyan virtuózan forgatta a dobverőket, mint sztárszakács a fakanalat, vagy a három nagybőgős grácia szenvedélyes vonójátéka.  

Mozart zenéjében megvan minden, ami az életünkből hiányzik. Az érzelmi hőfok, ami lehetővé teszi mindannak maradéktalan átélését, ami történik velünk. Úgy kellene élni, gondolkodni, politizálni, barátkozni, szerelmesnek lenni, ahogy ez a zenekar Mozartot játszik. Hogy még sok ilyen illuminált állapotban lehessen részünk, a Felvilágosodás Korának Zenekara fényeskedjen nekünk.

Aki nem volt ott, ebből a felvételből is képet alkothat magának mindarról, amit megpróbáltam itt összehordani.