Ha választhatok, soha nem fordul elő, hogy a cédét preferálom az élő előadással szemben. Most csak azért, mert képtelen lennék még egyszer végignézni Emmanuel Pahud narcisztikus násztáncát a színpadon. De ha már eljött, fújhatott volna többet is. A sztárfuvolista a Müpában adott koncertet a Liszt Ferenc Kamarazenekarral a háta mögött.

Nem értem a műsorpolitikát. Ilyen kaliberű sztárok, mint Emmanuel Pahud nem amortizálják minden nap a Müpa színpadát. Jó sokáig kell várni, mire a nevével eladott koncerten Jean Pierre Rampal szellemi örököse végül maga is feltűnik. 

Elő- és kísérőzenekara az idén 50 éves Liszt Ferenc Kamarabanda. Leoš Janáček hat tételes zenekari szvitje nem a legalkalmasabb a várható erotikus élmény előjátékaként, amelyben mellesleg fikarcnyi franciás impresszió nincs, pedig az egész estre ezt a címet ragasztotta a szerkesztő. A vonószenekar hangzásképe meglehetősen ódivatú. A hegedűk hajlamosak a nyávogásra. Valamiért pont a tutti részek a gyenge pontok, olykor a szétesés fenyegeti őket, őrjítő a túlzásba vitt, szünet nélküli vibrato, fullasztó a felhangtócsák állóvize. Viszont a rövidke szólómegnyilatkozásokban egész tisztességesen szólnak a hangszerek.

Az egyetlen színfolt a nagybőgős fiatalember, akinek koncentrált játéka pár ütem erejéig nem egyszer lendíti át holtpontján a darabot. A negyedik tétel scherzójának játékossága így is elsikkad. Legihletettebbre az ötödik, adagio (Air) tétel sikeredik. Abban van egy kimerevített pillanat, amikor a három (egyébként szintén remek) csellista és a nagybőgős magára marad. Ez a sajátos vonósnégyes képes valami mondanivalót csempészni az együttes amúgy tét nélküli, súlytalan játékába. Az estet záró Debussy g-moll vonósnégyest (zenekari átiratát) a Liszt-csapat együttes erővel unalomba fullasztja.

No, mindegy, közben azért jut nekünk egy kis Pahud. A fuvolista alig több mint harminc percet tölt a színpadon, ennyit is csak azért, mert a közönség kiköveteli magának a ráadást. Jó sokáig kéreti magát, nem hittem voltam, hogy ekkora piperkőc. Míg a megszólalására vár, úgy viselkedik, mintha ruhapróbán lenne. Láthatatlan szöszöket szedeget a zakójáról, igazgatja, illegeti magát. Egész fellépése azt sugallja: azért vagyok itt, hogy csodáljatok.

Nem lenne ezzel baj, ha amúgy játéka nem merülne ki a briliáns technikai magamutogatásban. Pedig tizennégy karátos aranyfuvolájának valamennyi regiszterét megszólaltatja, néha oboa- vagy klarinéthangokat csalogat elő belőle, olvad és gyöngyözik a hang, máskor meg átmegy Jethro Tullba, valami mégis hiányzik. Saverio Mercadante csilivili e-moll fuvolaversenye (Op. 57) csak szórakoztatni és gyönyörködtetni akar, de Pahud még olcsóbb showműsort csinál belőle. Trevor Pinnockkal közösen jegyzett Bach-lemezét gyakran hallgatom, ott semmit sem érzékeltem ebből a felszínességből. Most viszont mintha csak azért fújná, hogy minden gyönyörűen és lazán megformált hanggal a szuperegóját táplálja.

A szünet előtti ráadás Bach III. h-moll zenekari szvitjének Badinerie tétele, amelynek közhely mivoltát Pahud látványosan, bár számomra egy divatmajom ízléstelenségével jelzi. Szünet után tíz perc erejéig visszatér, elfújja nekünk Frank Martin I. balladáját. Komoly darab, de Pahud továbbra is marad a felszínnél. Játéka látványos, de üres. Nincs mondanivalója.