A mainstream zenetörténet nemigen tart számon női komponistákat. Ha kicsit alaposabban kutakodunk, felbukkan ugyan néhány nőalak a 17-18., majd jóval kevesebb a 19. századból, de csak a margón, az érdekesség szintjén. Áttörést a 20-21. század sem hozott, holott más művészeti ágakban a nőknek többé-kevésbé sikerült létjogosultságot nyerniük.

Susanne Rode-Breymann, német zenetörténész rendszeresen végez amolyan vakteszteket kollégái és tanítványai körében. Nem árulja el, mely zeneszerzők műveit hallják, egyszerűen csak azt kéri, mondják meg, melyiket tartják jobbnak. Ha például Alma Mahler és Zemlinsky dalai kerülnek mérlegre, az esetek túlnyomó többségében a hozzáértő (és ezúttal elfogulatlan) hallgatók Alma darabjaira adják voksukat. De ilyen módon más női zeneszerzők is gyakran lekörözik elismert férfi társaikat.

Az elfogultság a zenetörténész szerint nem kizárólag a nők társadalmilag hátrányos megkülönböztetéséből fakad, hanem abból a módból, ahogyan kulturális ítéleteinket alkotjuk. A kulturális értékek mindig egy bizonyos közegben születnek, válnak mértékadóvá. A zene területén ezt a közeget a múltban kizárólag férfi zeneszerzők alkották, amit a társadalmi adottságok mellett a zsenikultusz is támogatott. Így tehát kulturális emlékezetünkben egyszerűen nem létezik a női zeneszerző fogalma. 

Ma már ugyan senki sem vonja kétségbe, hogy Felix Mendelssohn-Bartholdy testvére, Fanny Hensel, vagy Robert Schumann felesége, Clara tehetséges zeneszerzők voltak és maradandó értéket teremtettek, de az is világos, miért nem válhattak testvérükhöz, férjükhöz hasonlóan híres alkotóvá.

A 19. században nehezen volt elképzelhető, hogy egy nő professzionális zenei képzésben vegyen részt konzervatóriumokban vagy egyetemeken. A női zenélés terepei szinte kizárólag az otthonok, a szalonok voltak, onnan pedig, lássuk be, nem könnyű bekerülni a zenetörténelembe. Ami azt illeti, az eddig említett hölgyek (Alma Mahler, Clara Schumann, Fanny Hensel) eredetileg csupán férjeik-rokonaik révén keltették fel a zenetörténészek érdeklődését, és csak lassan terelődött a figyelem saját alkotó tevékenységükre.

A 17. században, illetve a 18. század elején valószínűleg több női komponista működött, mint később. Az olasz humanizmus megengedőbb volt a nők művészi vagy művelődési ambícióit illetően, mint a polgári világ, amelyben a nő az otthon szinonimájává vált, nyilvános terepen csak a férfinak volt joga (sőt kötelessége) megnyilvánulni. Ez a különbség a zeneszerző nők műfajválasztásában is megjelenik.

Francesca Caccini (1587-1640) olasz előadóművész, zeneszerző és költő apja, a híres Giulio Caccini nyomdokaiba lépve énekesként debütált a színpadon 1600-ban. Kezdetben családjával muzsikált, majd Concerto delle Donne néven saját együttest alapított. Ő az első női operaszerző, legjelentősebb operája La liberazione di Ruggiero dall’isola d’Alcina 1625-ben jelent meg. Óriási sikerrel mutatták be először Itáliában majd Varsóban. Hogy milyen eredeti szerző volt, kiderül az alábbi részletből. Idén mutatták be Sydney-ben.

A költő, Giulio Strozzi lánya, Barbara Strozzi (1619–1677) olasz énekesnő és zeneszerző a korszak másik kiemelkedő alakja. Velencében született és alkotott. Francesco Cavalli zeneszerzőnél, a Szent Márk Székesegyház zeneigazgatójánál tanult, ezt onnan tudjuk, hogy első nyomtatásban megjelent művének ajánlásában megemlíti tanára nevét. Dalokat, madrigálokat, kantátákat, ariettákat írt, melyek Cavalli hatásáról tanúskodnak. Íme az egyik legszebb darab:

Míg a 17. századiak mindenféle zenei műfajban kipróbálták tehetségüket, a 19. századiak inkább dalokra, rövidebb zongoradarabokra korlátozták magukat. (Úgysem akadt volna olyan operaház, amely előadta volna műveiket.)

Magyarországon még nincs átfogó irodalma a témának, ám az idén jelentős előrelépés történt: Az Országos Idegennyelvi Könyvtár zenei részlegének két munkatársa, Víz Mária és Engel Judit vándorkiállítást hozott létre „Mindezt a hatalmas hangzavart egy nő csinálta” címmel. A kiállítás számba veszi és megidézi a női komponistákat az ókortól napjainkig. Honlapjukon megtalálható a komponisták életrajza, Szapphótól Barbara Strozzin keresztül Kodályné Sándor Emmáig.

A cím G.B. Shaw egyik leveléből származik, amelyben így ír a híres brit zeneszerző-karmester, Ethel Smyth (1858-1944) egyik operájának bemutatójáról: „amikor a zeneszerzőt kihívták a pódiumra, a közönség megdöbbent, hogy mindezt a hatalmas hangzavart egy nő csinálta”.  Magának a zeneszerzőnőnek pedig ezt írta: „Az Ön zenéje gyógyított ki mindörökre abból a téveszméből, hogy asszonyok nem tudják elvégezni a férfiak munkáját a művészetekben."

Németországban már több mint huszonöt éve létezik egy kiadó, amely – egyedül az egész világon – kizárólag női komponisták műveinek (kotta, lemez) megjelentetésével, illetve női szerzőkről szóló szakirodalom kiadásával foglalkozik.

A Furore Verlag fennállása negyed százada alatt 150 zeneszerzőnő több mint 1000 művét hozta nyilvánosságra, amivel jelentősen hozzájárult az előítéletek lebontásához, melyeknek alapelve valahogy így hangzott: Ha a nők tudnának komponálni, akkor kiadnák a műveiket. Mivel pedig nem adják ki a műveiket, ebből következik, hogy nem is tudnak komponálni.”

A Furore legismertebb zeneszerzője Fanny Hensel (született Mendelssohn), akinek 150 korábban ismeretlen művét adták ki: dalokat, kórusra, ill. zenekarra írott darabokat, zongora- és kamaradarabokat. Ezek közé tartozik a híres Das Jahr (Az év) című zongoraciklus vagy az Oratorium nach Bildern der Bibel (Oratórium bibliai képekre), melyet 2010-ben az American Symphonie Orchestra nagy sikerrel mutatott be a Carnegie Hallban. Itt Barbara Tisler énekli Fanny Hensel Heine versére (Warum sind denn die Rosen so blass) komponált dalát. 

A Furore adta ki elsőként Anna Amalia weimari hercegnő (1739-1807) Erwin és Elmire című operáját vagy Wilhelmine von Bayreuth (1709-1758) csembalókoncertjét, Emilie Mayer (1812-1883) 5. szimfóniáját vagy Louise Farrenc (1804-1875) és Mel Bonis (1858-1937) kamaradarabjait, hogy csak néhány nevet említsünk a régebbi évszázadokból. 

Mel Bonis Carillons Mystiques.

Ami a kortársakat illeti, a Furore adta ki többek között a brit zeneszerző, Vivienne Olive meseoperáját, A rút kiskacsát (Doris Dörrie librettójával), Florentine Mulsant, Párizsban élő zeneszerző Négy nocturnes-jét zenekarra, vagy a tajvani születésű, Kanadában élő Hope Lee műveit. Íme Tangram című, 1992-es műve.


Kövesd a Figarót a Facebookon is!