figaro

Turandot a mikróban


Fotó: Herman Péter

Az Operaház mostanság egyre sűrűbben porolja le Kovalik Balázs 1997-es Turandot-rendezését, a 2009-es, majd a 2012-es rehabilitáció után ismét felmelegítette a jégszívű hercegnő sztoriját. Biztos oka van rá. Színházként még mindig meglepően jól működik, a zenei előadásmódot azonban kicsipkézte az idő vasfoga. Vasárnap meghallgattam.

Kovalik rendezésének megvannak a maga nagy és meghitt pillanatai. Felejthetetlen, ahogy Turandot fehérbe öltöztetett ideálképe átlibeg Kalaf sóvárgásának horizontján, kvázi a Tosca ministránsait idéző gyerekkórus kíséretében. A kép erős, akár egy késő Edo-kori japán fametszet, átköltöztetve kínai miliőbe. A díszletek, kellékek és jelmezek máig hiteles illúzióját csupán Kalaf, Liu és az öreg Timur tájidegen hacukája rombolja le.

Persze nem a ruha teszi, hogy Bándi János megkopott Kalafjában az operai hős helyett legfeljebb Han Solo távoli leszármazottjára ismerhetünk. Ezt a sci-fi benyomást erősíti az első felvonás záró képe, amikor az ominózus gong gigantikus fényképezőgép blendéjévé lényegülve kinyílik, és mintegy magába fényképezi hősünket. Kovalik rendezésének legnagyobb erénye, hogy széles asszociációs mezején a populáris elemek békésen megférnek az intellektust jobban megdolgozó eszköztárral.

Mit se számítana az önmagát parodizáló gimnasztika (kinyújtom a kezem, szívemre teszem a kezem), a tétova téblábolás a színpadon, ha Bándi János vokálisan megteremtené a figurát. Vagy legalább megpróbálná. De nem tesz érte semmit. A kisujját sem mozdítja, nem hogy a hangszálait. Helyette wagneri és puccinis elemekből összegyúrt eklektikus deklamálásba fojtja minden tenor álomáriáját, a Nessun dormát.

Bándi színészi vénája a tapsrend alatt kel életre. Miután hallhatóan nem kap ovációt, a torkához emeli a kezét, diszkréten krahácsol, forgatja a szemét, pantomimban exkuzálja magát, miközben tudva tudja, csodát már a torok kéményseprője sem tehet. Hogy nem volt ez mindig így, arra a YouTube-on is találtam bizonyítékot. A Turandot 1997-es Erkel-beli bemutatóján még rendesen odatette magát Kalaf szerepébe. Kérem tisztelettel, hatvanévesen Giuseppe di Stefano is csak árnyéka volt önmagának.

Váradi Zita (Liu), Bándi János (Kalaf), Szvétek László (Timur)

A zene hiányát nem csak a tenoristán lehet számon kérni. A Puccini-muzsika gazdag, organikus hangzásképe mozaikká törik Kesselyák Gergely pálcája alatt, aki membránszaggató hangerőre csavarja a potmétert, monumentális hangpiramisok alá temetve az énekeseit, a kórust és a hallgatóságot. A törékeny keleti kolorit többször kifakul, a basszusxilofon és a dob elefántot játszik a porcelánboltban. A hangsúlyok eltolódnak a kórusok és a grandiózus zenekari tuttik irányába. Kesselyák adós marad a részletekkel.

Liu utolsó áriájának (Tu che di gel sei cinta) érzelmi intenzitását Váradi Zita Mozarton nevelt hangja képes kimenekíteni az oboa, a fagott és a klarinétok érthetetlenül basáskodó karmaiból. Váradi most debütál a hűséges szolgálólány szerepében. Nem egyszer idegenbe dobott deszantosként kénytelen megküzdeni az előtte tornyosuló kínai hangfallal, de sokkal könnyebben birkózik meg a vokális kihívásokkal, mint a színészi feladattal. Kedves hangjával képes részvétet ébreszteni a figura iránt, pedig előnytelen jelmezében úgy néz ki, mintha eredetileg William Wyler Ben Hurjában osztottak volna rá szerepet.

Szvétek László Timurjának hozzá hasonlóan le kell dolgoznia a rá aggatott kosztümből adódó hátrányt. A lestrapált, vén hajpántos hippián (hippi+indián) nyugodtan indulhatna egy Karátson Gábor hasonmásversenyen, aki többek között a Tao Te King fordítója. Korrekt, veretes hangja fokozatosan kiszabadítja Szvéteket az asszociációk hálójából, ám a jelenet pátosza ellenére is el kell nyomnom egy mosolyt, amikor Liut siratva a halott lány fejére helyezi levetett hajpántját.

Rálik Szilvia (Turandot) és Bándi János (Kalaf)

A három miniszter (Bátki Fazekas Zoltán, Megyesi Zoltán, Derecskei Zsolt) számára a II. felvonás első húsz perce a leengedett függöny előtt jutalomjáték. Hangerőben jók, talán pont azért, mert olyan közel kényszerültek a nézőtérhez. A zenekar itt magára talál, a keleti miliő, a humor és a miniszterek nyugodt élet utáni vágyódása együtt már-már elegánsan szólal meg. Egyszer csak az ajtóban megjelenik Kalaf. Mit keres itt? Ping, Pong és Pang megmutatja-megsúgja neki a helyes válaszokat, amiket majd Turandot hercegnő kérdéseire kell adnia. A dramaturgiai csavar elgondolkodtató, de hogy pontosan mi a szerepe, az végül nem derül ki Kalaf reakciójából, amikor a rejtvényeket úgymond megfejti.

Aki végül helyreállítja a megbomlott egyensúlyt zenekar és szólista, rendezés és muzsika között, az kétségtelenül Rálik Szilvia. Színházi és zenei csúcspont, amikor ez az aszexuális, érzelmi anorexiás jégkirálynő Liu szeméből ujjhegyre emel egy könnycseppet. Akkor még csak a szerelem doktrínájában járatlan doktorandusz tudományos érdeklődésével pillant a bánat sós vizére.

De ahogy megismétli a "szerelem" szót, már kezdetét veszi hangjának felmelegedése. Rálik mindvégig ura teljes vokális eszköztárának. Egyedül az ő alakjában és színészi játékában jut felszínre valami a Turandot pszichológiai rétegéből. Hogy a súlyos családi tehertől megszabadulva, levetve rámerevedett sors-páncélját megszülje önmagát, a szabad akaratából szeretni tudó, odaadó nőalakot.

A záró kép utáni pártkongresszusi vastaps mégsem egy szellemileg azonos szinten álló közösség visszajelzése, hanem csak üres reflex, amelynek a produkció alkotói felé nincs tartalmi üzenete. Ha volna, az idővel visszatükröződne az előadás minden porcikájában.

 |  0 Reblog!
Reblog hírfolyam | Like hírfolyam

figaro

„A zene nem szentimentális szellemidézés, hanem aktív társadalom- és civilizációkritika.” Patricia Kopatchinskaja

Keress minket a Facebookon

Hirdetés

Utolsó kommentek

Naptár